The Bridge

A The Bridge egy puzzle-játék, méghozzá a keményebb, billentyűzetverős fajtából. Az alapkoncepció első ránézésre meglehetősen egyszerű: minden szinten el kell jutnod a kijáratig, úgy, hogy közben magát a pályát is forgathatod. Ezzel a manőverrel azonban a gravitációt is manipulálod, amire a főhős mellett az összes mozdítható tereptárgy is a fizika törvényei szerint reagál. A plafonból így néhány kattintással padló lesz, és a világ szó szerint a fejére áll.

Körszakállas, virtuális alteregónk életét ez a szürreális mechanizmus határozza meg. Miután egy fejére pottyanó alma felébreszti álmából, a névtelen tudós romos házában olyan elzárt kamrákat és dimenziókat fedez fel, melyek egyre ijesztőbben ellentmondanak a tankönyvekben oktatott valóságnak. Őt azonban ajtóról ajtóra hajtja előre kíváncsisága, hogy végül egy olyan fejfedezést tegyen, mely egyszer és mindenkorra leszámol a modern tudománnyal. Kutatásának zavaros történetét az egyes fejezetek végén felsejlő idézetek foglalják össze (tudományfilozófusok előnyben), és ha ezek nem is nyitják fel a harmadik szemünket, maguk a pályák mindenképp megkövetelnek egy elvontabb látásmódot. Akik ismerik Maurits Escher munkásságát, a képek alapján már nyilván sejtik, miről is van szó: az egyes szintek úgynevezett lehetetlen építmények, ha úgy tetszik, optikai illúziók, melyek gyakran már a legalapvetőbb interakció nélkül is képesek összezavarni a játékost.

A fura dimenziókban bolyongva ráadásul nem csak a tájékozódással gyűlik meg a bajunk, hiszen mindegyik fejezet bevezet egy-egy új mechanizmust, ezek kiismerése és okos használata pedig elengedhetetlen lesz a továbbjutáshoz. Körülírásuk ugyanakkor legalább akkora nehézséget okoz, mint az utolsó szintek teljesítése -- sőt bevallom, még a második végigjátszást követően sem értettem meg teljesen az összes ilyen elem működési elvét. Apropó végigjátszás! Bár a Bridge huszonnégy pályája még a szédítő kihívás ellenére is viszonylag gyorsan (nagyjából három óra alatt) teljesíthető, a valódi agytorna csak ezután veszi kezdetét. A címadó Hídon való első átkeléssel ugyanis megnyílnak az egyes szintek tükrözött, alternatív verziói, melyek számos extra akadállyal megtoldva gyakran már tényleg lehetetlennek tűnő feladatok elé állítanak, így a második végigjátszás akár kétszer tovább is tarthat az elsőnél.

De mégis miért áldozná valaki ilyesmire az idejét, ha sok esetben úgyis csúfos kudarc és durcás kilépés lesz a vége? Talán puszta kíváncsiságból? Vagy a jó öreg „csak azért is” virtus miatt? Nos, ritkán írok ilyet, de jelen esetben tényleg a látvány az, ami teljesen beszippant. Bár a Bridge eredetileg egy egyetemi projekt részeként látta meg a napvilágot, a diploma megszerzése után a botcsinálta fejlesztőpáros az utóbbi évek egyik legművészibb indie játékává kódolta át a programot. Az egyébként is lenyűgözően kreatív pályák megjelenítése elragadóan különleges: Mario Castañeda minden tárgyat és hátteret kézzel rajzolt meg, főszereplőnk és a mozgatható objektumok pedig folyton vibráló skiccek, melyekről már-már elhisszük, hogy minden egyes képkockával egy láthatatlan kéz festi őket újra meg újra a monitorra. A fekete-fehér stílus szintén telitalálat. A tervrajzszerű szinteken gyakran úgy éreztem, mintha egy megelevenedett folyamatábra szereplője lennék, a rendkívül visszafogott, melankolikus zenei aláfestés ugyanakkor egyfajta szorongató misztikumot kölcsönöz ennek a steril világnak. S bár magam is meglepődtem rajta, ez az érzés hívogató. Nem hagy nyugodni álmodban, reggel pedig már azon kapod magad, hogy még egyszer „utoljára” nekiveselkedsz az este félbehagyott pályának.

Ebből adódóan a Bridge egy rendkívül addiktív logikai játék, mely a néha frusztráló nehézség ellenére is gyorsan elbolondítja a kihívás után sóvárgó elméket. A puzzle-világgal ismerkedő kíváncsiskodóknak sem kell azonban elkeseredniük, hiszen a fejlesztők egy idő-visszapörgető rendszerrel és néhány hasznos tippel igyekeztek nyitni a szélesebb közönség felé. Bár az indie játékok ritkán bővülnek letölthető tartalmakkal, én már napok óta fürkészem a készítők honlapját, ám egyelőre hiába. Szerencsére gyorsan eszembe jut a nemrég tanult mantra: a türelem a legnagyobb erény.

Forrás: https://www.pcguru.hu/teszt/the-bridge-teszt-pc-guru-online/1278

Monument Valley – Escher büszke lenne erre a játékra

Az App Store-ban naponta jelennek meg új játékok, de nagyon ritkán van olyan, hogy egy igazán forradalmi, igazán eredeti ötletű játék jelenne meg, viszont ha ez megtörténik akkor az a játék felejthetetlen lesz. 

Némely játék esetében igenis nehéz meghúzni a határvonalat a színtiszta művészet és a szórakoztató termék fogalma között. Minél kevésbé számít egy adott platformon a játékos fotorealisztikus grafikára és ujjakat izzasztó akcióra, minél több indie fejleszt a platformra, és minél kevésbé van kőbe vésve, milyen műfajú játék lesz tuti siker, annál többször találkozhatunk egészen eredeti, a hatást előtérbe helyező és a játékmechanikát csak az élményt kiszolgáló funkcióként kezelő programmal. A Monument Valley ilyen.

Maurits Cornelis Escher munkásságával szerintem mindenki találkozott már így vagy úgy, még ha nem is emlékezett a művész nevére, de a végtelenséget kutató geometrikus műveire biztosan. A Monument Valley egy escheri gondolkodásmódon alapuló játék, melynek lényege, hogy ebben a fura geometrikus világban egy kis hercegnőt eljuttassunk a céljához olyan utakon, amik valójában nincsenek is, csak ha képesek vagyunk meglátni őket.

Ha csak a játékmechanikát vizsgálnánk, az lenne a konklúziónk, hogy egy igen eredeti, de nagyon rövid, nagyon könnyű, az alapötletet korántsem kihasználó, nyúlfarknyi appért fizettettek velünk. Hál’ istennek erre nem lesz módunk, mert ahogy elindul a játék, leesik az állunk. A Monument Valley tíz pályáján abszurd geometriájú, az Escher mester műveire hajazó, elvarázsolt tájakon vezethetjük néma hercegnőnket a titokzatos cél felé. A pályákon az interaktív elemek mozgatásával fordíthatjuk egymásba és egymásból ki a síkokat, így válik egymás folytatásává két elérhetetlen lépcső vagy Möbius-szalaggá a terep – minden egyes fejtörő megoldása igazi „a-ha!” élményt garantál anélkül, hogy bármikor is elakadnánk pár percnél hosszabb időre.

Nézzétek meg jól ezt a két képet. Amint látjátok, a bal oldali képen ott áll Ida, a hercegnő és nem tud tovább haladni, mivel véget ért az út, pedig át kellene érnie a túloldalra, hogy onnét fel tudjon menni az épület tetejére. A Monument Valley-ban nem csak meg kell látni, hogy mik azok az elemek, amik valójában nem kapcsolódnak, mégis ha bizonyos szögből nézzük őket, olyanok, mintha kapcsolódnának egymáshoz. Sok esetben vannak mozgatható elemek, amiknek a segítségével teljesen át tudjuk alakítani az építményt, vagy épp azt tudjuk változtatni, honnét nézzük az egészet. A jobb oldali képen látható, hogy csak elforgattam az épületet egy negyed fordulattal és máris úgy látszik, hogy összeér az a két elem ami eddig elég távol volt egymástól és épp ezért Ida nem tudott tovább haladni. Ilyenekből áll az egész játék, hihetetlen jó.

Nem csak optikai csalódásokkal dolgozik a játék, hanem még a gravitációra is fittyet hány, ha épp fejjel lefelé vezet az út, akkor úgy van, semmi gond. Brutális fejlesztés eredményeként 10 fejezetből áll Ida kalandja, melynek nem egy része elég elgondolkodtató és épp ezért még élvezetesebb. A játékban nem lehet meghalni, viszont vannak azért az optikai játékokon túl más dolgok is, melyek nem engedik, hogy csak úgy végigszaladjunk a pályákon. Ilyenek például a hollóemberek, amik elállják Ida útját és csak úgy tudunk tovább haladni, ha kicselezzük őket, de sok esetben akár a segítségünkre is tudnak lenni, ugyanis fel-alá járőröznek és ha megváltoztatjuk a talajt alattuk, akkor például akár egy kapcsolóra is rásétálhatnak, amitől valamilyen folyamat beindul, ami Ida-t segíti.

Narratíváról nemigen beszélhetünk – a tündér egy-egy mondatán kívül szöveg nincs is a játékban –, ehelyett a képek, a történések és a tájak mesélik az elfelejtett völgy titkait. Az utolsó pálya végén bekövetkező fordulat során és egy bizonyos dramaturgiai ponton mégis azt érezzük, hogy a játék sokkal többet tud elmondani ilyen kevés eszközzel, mint a legtöbb AAA-s cím a hosszas, csili-vili átvezetők során. A Monument Valley esetében igaznak bizonyul a közhely: egy kép többet ér ezer szónál.

És hogy megéri-e az igen rövidke játék az árát? A másfél óra alatt, amíg a végére érünk, több mindennel gazdagodunk, mint a videojátékok és a mozifilmek kilencven százaléka által, a fejlesztők pedig már készítik az új történetet és az új pályákat tartalmazó kiegészítőt.

Forrás: https://szifon.com/2014/04/05/monument-valley-escher-buszke-lenne-erre-a-jatekra/

https://www.gamestar.hu/mobil/monument-valley-teszt-150712.html