The Bridge

A The Bridge egy puzzle-játék, méghozzá a keményebb, billentyűzetverős fajtából. Az alapkoncepció első ránézésre meglehetősen egyszerű: minden szinten el kell jutnod a kijáratig, úgy, hogy közben magát a pályát is forgathatod. Ezzel a manőverrel azonban a gravitációt is manipulálod, amire a főhős mellett az összes mozdítható tereptárgy is a fizika törvényei szerint reagál. A plafonból így néhány kattintással padló lesz, és a világ szó szerint a fejére áll.

Körszakállas, virtuális alteregónk életét ez a szürreális mechanizmus határozza meg. Miután egy fejére pottyanó alma felébreszti álmából, a névtelen tudós romos házában olyan elzárt kamrákat és dimenziókat fedez fel, melyek egyre ijesztőbben ellentmondanak a tankönyvekben oktatott valóságnak. Őt azonban ajtóról ajtóra hajtja előre kíváncsisága, hogy végül egy olyan fejfedezést tegyen, mely egyszer és mindenkorra leszámol a modern tudománnyal. Kutatásának zavaros történetét az egyes fejezetek végén felsejlő idézetek foglalják össze (tudományfilozófusok előnyben), és ha ezek nem is nyitják fel a harmadik szemünket, maguk a pályák mindenképp megkövetelnek egy elvontabb látásmódot. Akik ismerik Maurits Escher munkásságát, a képek alapján már nyilván sejtik, miről is van szó: az egyes szintek úgynevezett lehetetlen építmények, ha úgy tetszik, optikai illúziók, melyek gyakran már a legalapvetőbb interakció nélkül is képesek összezavarni a játékost.

A fura dimenziókban bolyongva ráadásul nem csak a tájékozódással gyűlik meg a bajunk, hiszen mindegyik fejezet bevezet egy-egy új mechanizmust, ezek kiismerése és okos használata pedig elengedhetetlen lesz a továbbjutáshoz. Körülírásuk ugyanakkor legalább akkora nehézséget okoz, mint az utolsó szintek teljesítése -- sőt bevallom, még a második végigjátszást követően sem értettem meg teljesen az összes ilyen elem működési elvét. Apropó végigjátszás! Bár a Bridge huszonnégy pályája még a szédítő kihívás ellenére is viszonylag gyorsan (nagyjából három óra alatt) teljesíthető, a valódi agytorna csak ezután veszi kezdetét. A címadó Hídon való első átkeléssel ugyanis megnyílnak az egyes szintek tükrözött, alternatív verziói, melyek számos extra akadállyal megtoldva gyakran már tényleg lehetetlennek tűnő feladatok elé állítanak, így a második végigjátszás akár kétszer tovább is tarthat az elsőnél.

De mégis miért áldozná valaki ilyesmire az idejét, ha sok esetben úgyis csúfos kudarc és durcás kilépés lesz a vége? Talán puszta kíváncsiságból? Vagy a jó öreg „csak azért is” virtus miatt? Nos, ritkán írok ilyet, de jelen esetben tényleg a látvány az, ami teljesen beszippant. Bár a Bridge eredetileg egy egyetemi projekt részeként látta meg a napvilágot, a diploma megszerzése után a botcsinálta fejlesztőpáros az utóbbi évek egyik legművészibb indie játékává kódolta át a programot. Az egyébként is lenyűgözően kreatív pályák megjelenítése elragadóan különleges: Mario Castañeda minden tárgyat és hátteret kézzel rajzolt meg, főszereplőnk és a mozgatható objektumok pedig folyton vibráló skiccek, melyekről már-már elhisszük, hogy minden egyes képkockával egy láthatatlan kéz festi őket újra meg újra a monitorra. A fekete-fehér stílus szintén telitalálat. A tervrajzszerű szinteken gyakran úgy éreztem, mintha egy megelevenedett folyamatábra szereplője lennék, a rendkívül visszafogott, melankolikus zenei aláfestés ugyanakkor egyfajta szorongató misztikumot kölcsönöz ennek a steril világnak. S bár magam is meglepődtem rajta, ez az érzés hívogató. Nem hagy nyugodni álmodban, reggel pedig már azon kapod magad, hogy még egyszer „utoljára” nekiveselkedsz az este félbehagyott pályának.

Ebből adódóan a Bridge egy rendkívül addiktív logikai játék, mely a néha frusztráló nehézség ellenére is gyorsan elbolondítja a kihívás után sóvárgó elméket. A puzzle-világgal ismerkedő kíváncsiskodóknak sem kell azonban elkeseredniük, hiszen a fejlesztők egy idő-visszapörgető rendszerrel és néhány hasznos tippel igyekeztek nyitni a szélesebb közönség felé. Bár az indie játékok ritkán bővülnek letölthető tartalmakkal, én már napok óta fürkészem a készítők honlapját, ám egyelőre hiába. Szerencsére gyorsan eszembe jut a nemrég tanult mantra: a türelem a legnagyobb erény.

Forrás: https://www.pcguru.hu/teszt/the-bridge-teszt-pc-guru-online/1278

Monument Valley – Escher büszke lenne erre a játékra

Az App Store-ban naponta jelennek meg új játékok, de nagyon ritkán van olyan, hogy egy igazán forradalmi, igazán eredeti ötletű játék jelenne meg, viszont ha ez megtörténik akkor az a játék felejthetetlen lesz. 

Némely játék esetében igenis nehéz meghúzni a határvonalat a színtiszta művészet és a szórakoztató termék fogalma között. Minél kevésbé számít egy adott platformon a játékos fotorealisztikus grafikára és ujjakat izzasztó akcióra, minél több indie fejleszt a platformra, és minél kevésbé van kőbe vésve, milyen műfajú játék lesz tuti siker, annál többször találkozhatunk egészen eredeti, a hatást előtérbe helyező és a játékmechanikát csak az élményt kiszolgáló funkcióként kezelő programmal. A Monument Valley ilyen.

Maurits Cornelis Escher munkásságával szerintem mindenki találkozott már így vagy úgy, még ha nem is emlékezett a művész nevére, de a végtelenséget kutató geometrikus műveire biztosan. A Monument Valley egy escheri gondolkodásmódon alapuló játék, melynek lényege, hogy ebben a fura geometrikus világban egy kis hercegnőt eljuttassunk a céljához olyan utakon, amik valójában nincsenek is, csak ha képesek vagyunk meglátni őket.

Ha csak a játékmechanikát vizsgálnánk, az lenne a konklúziónk, hogy egy igen eredeti, de nagyon rövid, nagyon könnyű, az alapötletet korántsem kihasználó, nyúlfarknyi appért fizettettek velünk. Hál’ istennek erre nem lesz módunk, mert ahogy elindul a játék, leesik az állunk. A Monument Valley tíz pályáján abszurd geometriájú, az Escher mester műveire hajazó, elvarázsolt tájakon vezethetjük néma hercegnőnket a titokzatos cél felé. A pályákon az interaktív elemek mozgatásával fordíthatjuk egymásba és egymásból ki a síkokat, így válik egymás folytatásává két elérhetetlen lépcső vagy Möbius-szalaggá a terep – minden egyes fejtörő megoldása igazi „a-ha!” élményt garantál anélkül, hogy bármikor is elakadnánk pár percnél hosszabb időre.

Nézzétek meg jól ezt a két képet. Amint látjátok, a bal oldali képen ott áll Ida, a hercegnő és nem tud tovább haladni, mivel véget ért az út, pedig át kellene érnie a túloldalra, hogy onnét fel tudjon menni az épület tetejére. A Monument Valley-ban nem csak meg kell látni, hogy mik azok az elemek, amik valójában nem kapcsolódnak, mégis ha bizonyos szögből nézzük őket, olyanok, mintha kapcsolódnának egymáshoz. Sok esetben vannak mozgatható elemek, amiknek a segítségével teljesen át tudjuk alakítani az építményt, vagy épp azt tudjuk változtatni, honnét nézzük az egészet. A jobb oldali képen látható, hogy csak elforgattam az épületet egy negyed fordulattal és máris úgy látszik, hogy összeér az a két elem ami eddig elég távol volt egymástól és épp ezért Ida nem tudott tovább haladni. Ilyenekből áll az egész játék, hihetetlen jó.

Nem csak optikai csalódásokkal dolgozik a játék, hanem még a gravitációra is fittyet hány, ha épp fejjel lefelé vezet az út, akkor úgy van, semmi gond. Brutális fejlesztés eredményeként 10 fejezetből áll Ida kalandja, melynek nem egy része elég elgondolkodtató és épp ezért még élvezetesebb. A játékban nem lehet meghalni, viszont vannak azért az optikai játékokon túl más dolgok is, melyek nem engedik, hogy csak úgy végigszaladjunk a pályákon. Ilyenek például a hollóemberek, amik elállják Ida útját és csak úgy tudunk tovább haladni, ha kicselezzük őket, de sok esetben akár a segítségünkre is tudnak lenni, ugyanis fel-alá járőröznek és ha megváltoztatjuk a talajt alattuk, akkor például akár egy kapcsolóra is rásétálhatnak, amitől valamilyen folyamat beindul, ami Ida-t segíti.

Narratíváról nemigen beszélhetünk – a tündér egy-egy mondatán kívül szöveg nincs is a játékban –, ehelyett a képek, a történések és a tájak mesélik az elfelejtett völgy titkait. Az utolsó pálya végén bekövetkező fordulat során és egy bizonyos dramaturgiai ponton mégis azt érezzük, hogy a játék sokkal többet tud elmondani ilyen kevés eszközzel, mint a legtöbb AAA-s cím a hosszas, csili-vili átvezetők során. A Monument Valley esetében igaznak bizonyul a közhely: egy kép többet ér ezer szónál.

És hogy megéri-e az igen rövidke játék az árát? A másfél óra alatt, amíg a végére érünk, több mindennel gazdagodunk, mint a videojátékok és a mozifilmek kilencven százaléka által, a fejlesztők pedig már készítik az új történetet és az új pályákat tartalmazó kiegészítőt.

Forrás: https://szifon.com/2014/04/05/monument-valley-escher-buszke-lenne-erre-a-jatekra/

https://www.gamestar.hu/mobil/monument-valley-teszt-150712.html

Soko-Ban

Eredeti kiadás dátuma: 1982

Platform: PC, Apple II, Commodore 64 stb.

Fejlesztő: Hiroyuki Imabayashi

Műfaj: Puzzle

A Soko-Ban az egyik legnagyszerűbb példa arra, hogy pár egyszerű szabály alapján létrehozott játék, hogyan válik rendkívül komplexszé. Pillanatok alatt megtanulhatók a szabályok, mégis a feladatok megoldása akár napokba is telhet.

Az alapvető probléma a következő: raktárosok vagyunk egy raktárban, ahol a szétszórt ládákat egy bizonyos helyre kell tologatni (kizárólag tolni lehet, húzni nem), és egyszerre csak egy ládát bírunk elmozdítani.

Egyszerűen hangzik, nemde? Ha viszont hozzátesszük, hogy a különböző raktárakat "egy őrült, vagy egy szadista, vagy inkább mindkettő" tervezte, akkor már egy olyan feladatot kapunk, ami úgy megmozgatja a problémamegoldó központunkat, mint kevés játék a játéktörténelemben. Közben még arra is kell vigyáznunk, hogy nehogy egy kicsit tovább nyomjuk a gombot, mert egy másodperc alatt túltolhatjuk a ládát és vége a szintnek, kezdhetjük előröl. Ez pláne akkor kerget minket az őrületbe, ha kilogikáztuk az egész szintet, végig is toltunk, és az utolsó ládát meg tútójuk.

A Soko-Ban titka a pályatervezés. Hiroyuki Imabayashi olyan szinteket tervezett, hogy amikor megjelenik a következő szint, az ember hátán feláll a szőr, és arra gondol, hogy a pokolba lehet ezt megcsinálni. Hivatalosan 306 pálya készült, de a rajongók által készített pályák száma több ezerre rúg. 

A játék még ma is a zsenialitás mementója, egy igazi klasszikus, amit minden logikai fejtörőket szerető játékosnak ki kell próbálni. 

Az interneten ma is töménytelen Soko-Ban oldalt találhatunk, millió féle feldolgozásban.

Forrás: http://videojatekbakancslista.blog.hu/2017/07/22/1982_soko-ban_ahol_nem_szabad_tutonunk

http://www.sourcecode.se/sokoban/levels
http://sokoban.dk/authors/thinking-rabbit-2/
https://www.letslogic.com/packs.php?order=title&cnt=50&page=8
http://www.abelmartin.com/rj/sokoban_prog1.html
http://www.ne.jp/asahi/ai/yoshio/sokoban/index.html
http://www.jatektan.hu/jatektan/uj2001/sokobanok.html

Húsevő növények

És néhány érdekesség kedvcsinálónak a rovaremésztő növényekről: Az Antarktisz kivételével minden kontinensen jelen vannak a rovarfogó növények szerte bolygónkon. Több nemzetségből származó növénynél alakult ki a rovarfogás képessége. Ennek oka eléggé összetett. Egyrészről a harmatfüvek (Drosera) általában mocsaras, lápos helyeken élnek, ahol a talaj nitrogénben igen szegény és ezért az itt élő növények csak lassan képesek fejlődni és kis termetűek. Nem egy fajuk tőzegmohában (Sphagnum sp.) tenyészik, ahol gyakorlatilag csak annyi tápanyag található, amennyi a csapadékból származik. Erre szép hazai példa a kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia). A másik ok, ami miatt kialakult a rovaremésztés, az a talajtól való vertikális távolságban keresendő. Ugyanis a kancsókák (Nepenthes) egyes fajai fán lakó növények, itt fenn a lombkoronaszintben igen kevés a tápanyag. Az evolúció ezt úgy küszöbölte ki, hogy a kancsókák levélalapja és a levéllemeze kisebb-nagyobb tartályt képez, ami felülről nyitott. Ebben aztán emésztőenzimek választódnak ki, a tartály esővíztől való felhígulását kis tető küszöböli ki. Az itt felgyülemlő folyadék iható, persze felnyílás után, mielőtt beszennyeződne. A kancsókákhoz nagyon hasonló elven működnek a Venezuelai szigethegyeken található napkorsók (Heliamphorák). Ezek a nagy ritkaságok bennszülött (endemikus) fajok, minden szigethegyen (tepuin) más fajuk alakult ki. Nem saját emésztőfolyadékot választanak ki, hanem esővízből táplálkoznak, amiben baktériumok tenyésznek és ezek termelik a fehérjebontó enzimeket. A folyadék szintjét - mivel nyitott serleg alakú a növény – egy hasadék szabályozza. A levelet úgy lehet elképzelni, mint egy ferdén összetekert papírlapot. Ezekhez hasonlóan működnek a fán lakó (epifita) ragadozó broméliafajok is. Újabb kutatási eredmény, hogy a broméliák között is kialakult a fehérjebontás képessége. Kettő nemzetségnél mutatták ezt ki, a Catopsis és a Brocchinia genusnál. A Catopsisok átlagos broméliának tűnnek, nem termelnek emésztőenzimeket, a nyitott levélhónaljakban esővíz gyűlik össze a lombkorona szintben, ezekben baktériumok telepszenek meg, amik a fehérjebontó enzimeket (savas proteázokat) termelik. Sajnálatosan, hazai szakirodalomban nem olvasható róluk szinte semmi. A növény kívülről ezüstüs bevonatú, amit a növényről le lehet törölni, ezért óvatos bánásmódot igényelnek. A repülő rovarok többsége amint közelít alulról egy ilyen broméliatölcsér felé, egyszerűen nem látja a növényt. Számukra ez a bevonat „égszerű”, emelkedésnél beleütköznek és belecsúsznak a levélhónaljakba. Itt a kisebbek elpusztulnak, megfulladnak, elfolyósodnak. De ezek még gyűjtik az egyéb lebegő szerves anyagokat is, csakúgy, mint a többi bromélia!

Ha kirészletezzük az egyes nemzetségeket (genus), akkor az alábbi fajszámmal képviselik ezeket a csoportokat a rovaremésztők:

Byblidaceae (szivárványnövény): Ausztráliában élő növények, nagyon hasonlítanak a harmatfüvekre. Nevük onnan ered, hogy sűrű növésű bokraikon a fény megtörik és prizmaszerűen bontja a fényt. Kényes növények, kultúrában elég nehéz megtartani őket.

Cephalotaceae (Ausztrál kancsóka): Monotipikus faj, csak a Cephalotus follicularis tartozik ide. Látványos kis talajlakó húsevő növény, igazi különc, savanyú homokon tenyészik. Elég könnyen tartható.

Droseraceae

Aldrovanda: Monotipikus, ide csak az Aldrovanda vesiculosa nevű vízinövény tartozik. A földtörténeti harmadidőszakban számtalan faja élt, mára csak 1 maradt. 50 lelőhelye ismeretes a Földön, de ezek száma egyre fogy, Japánba úgy telepítették vissza. Szinte misztikus faj a botanikában, tartása nagy odafigyelést, törődést és némi beruházást igényel.

Dionaea: Ide csak a Vénusz légycsapója tartozik, a legnépszerűbb húsevő növény is egyben. Keleti és nyugati földrajzi alakja és számtalan kertészeti formája létezik, sőt, ezek hibridje. Könnyen nevelhető a Vénusz légycsapó!

Drosera (Harmatfűfélék): 164 fajjal igen népes nemzetség. Emellett rengeteg hibrid és típus „nehezíti” a gyűjtők dolgát! A természetben is kereszteződnek a droserák. Igen formagazdag növények, a többségük lápi, mocsári növény, így roppant vízigényesek. A nemzetségben gumós fajok is találhatóak, csakúgy, mint törpék, melyek kis rügyekkel szaporodnak vegetatívan.

Drosophyllaceae (Enyvecske): Szintén monotipikus, egy fajuk a Drosophyllum lusitanicum Spanyolországban, Portugáliában él. Nehezen tartható, száraz élőhelyekhez alkalmazkodott növény. A helybeliek régen csokorba szedték a növényt és felakasztották a szobákban, légyfogóként működött.

Lentibulariaceae:

Genlisea nemzetség: 21 faj tartozik ide, ezek igen könnyen hibridizálhatók. Földünk legritkább növényei közt tartja számon a szakirodalom. Nedves, vizes élőhelyeken fordulnak elő a trópusokon, nemegyszer úsznak a felszínen és varsaszerű vízi hajtásokkal „ragadoznak”. Valódi vízinövényeknek is felfoghatók.

Pinguicula (Hízókafélék): 77 fajjal szintén változatos csoport, szinte minden kontinensen megtalálhatók. Géncentrumuk Mexikóban található, itt él a legtöbb fajuk. Európában is él több helyen több fajuk. Ezek a télálló fajok rendkívül kedvesek, a tavasz hírnökei. Európa szerte védettek.

Utricularia (Rencefélék): 222 fajjal a leggazdagabb húsevő csoport. Vízi és szárazföldi fajaik kivétel nélkül ragadozók. Egyes fajaik még a broméliák levéltölcsérjében megbúvó ciszternákban is megélnek. Könnyen tartható növények. Hazánkban 4 fajuk őshonos, mindegyik vízinövény.

Nepenthaceae (Kancsókafélék): 88 fajjal az óvilág rovaremésztői, epifita és talajlakó fajaik is vannak. Szintén jól keresztezhetők. Eléggé hőigényes növények, a fajok többsége viszonylag nehezen bírható kancsóképzésre.

Roridulaceae: 2 fajuk afrikai, a rózsafélékkel tart fenn rokonságot.

Sarraceniaceae

Darlingtonia (Kobraliliom): Monotipikus, a Washingtoni tiltólistán az elsők közt van a Darlingtonia californica. Néhány típusa ismeretes. Ha talajának túlmelegedését elkerüljük, akkor iévekig társunk lehet.

Heliamphora (Napkorsó): 14 fajukkal képviselik a nemzetséget, ritka növények.

Sarraceniaceae (Kürtvirágfélék): 8 fajukkal Észak-Amerika rétjeit ékesítik, Kanada és Usa területén élnek. Mivel mindnek azonos a kromoszómaszáma, így jól hibridizálhatók és a természetben is megteszik ezt. Itt is található pár védett faj/típus. Rendkívül hálás növények!

És végül a hazai húsevő növényekről néhány szót. Az Aldrovanda a Somogy megyei Baláta tóban él, igen népes populációja tenyészik ott, de nem minden évben! Gyakran hosszú évekre eltűnik nyomtalanul, senki nem tudja, milyen formában vészeli át a szárazabb nyarakat.  Korábban az Alföld néhány pontján is fellelhető volt. A rencéink 4 fajból kerülnek ki, mind védettek. Ezek a közönséges, a pongyola, a kis és a szigorúan védett lápi rence. A harmatfüvek közül csak a Kereklevelű harmatfű él jelenleg hazánkban, de korábban élt a Drosera intermedia és a Drosera anglica (longifolia) is. Hízókákból csak néhány példány él már csak Magyarországon, a lápi hízóka (Pinguicula vulgaris) példányai. Veszélyeztetett növény! Az 50-es évekig még élt a Lesenceistvándi melletti lápréten a Havasi hízóka, de sajnos a bauxitbányászat lecsökkentette a térségben a karsztvíz állását, a rét megsemmisült. A hazai flóra talán legnagyobb kuriózuma tűnt el így végleg.

Végezetül annyit, hogy pl. az Aldrovanda esetében nincs más mód a növény megtartására, minthogy kertészeti kultúrába vonják. Ugyanez fennáll több rovaremésztő növényfaj esetében is. Terjesszük el ezen okokból a rovaremésztő növények szeretetét és ösztönözzünk másokat is, hogy foglalkozzanak ezekkel a kuriózumokkal, csakúgy, mint ahogy Európa más országaiban is teszik!

Forrás: http://www.vizi-husevonoveny.hu/

Ér-telmek

Idejekorán

Vegye elejét annak

hiátus

A garnélák vedlése

Nem döglött csak levetette szoros gúnyáját

Sokszor rémüldöznek az első levedlet páncél előkerülésekor a friss garnéla tulajdonosok, pedig erről már a "Vizipók, csodapók"-ból is ismerhetjük a rákok eme szokását.

Amit első körben tudni érdemes róla azon kívül hogy az egészséges fejlődés része: szükségesek bizonyos anyagok (pl. Ca) kellő mennyiségben a vízben ahhoz hogy ez zökkenőmentesen végbemehessen, a kezdeti életszakaszban és áttelepítéskor, vízparaméterek gyors változásakor sűrűbben bekövetkezik, segíteni lehet változatos etetéssel, kiegészítő ásványok adagolásával, általában a fejtor és potroh között szokott a kinőtt páncél felrepedni, ritkán egy-egy láb, vagy csáp letörhet ilyenkor, érdemes az akváriumban hagyni a páncélt elfogyasztásra, mert visszapótolják belőle a garnélák a számukra fontos anyagokat, vedlés után idő kell az új páncél megkeményedéséhez, ezért ilyenkor sebezhetőbbek és szeretnek elbújni.

Kezdő garnélatartók gyakran megijednek, hogy újdonsült állataik elpusztultak. Aztán ahogy némi tapasztalatra tesznek szert, rájönnek, hogy kedvenceik csak kinőttek kabátjukat és azt egy-az egyben levetették. A következőkben ennek a folyamatnak az élettani hátteréről, valamint szabályozásáról szeretnék írni.

Aki nem látott még vedlő garnélát (ritka esemény), annak íme egy videó:

Mielőtt azonban el elmerülnék a „miként” kérdéskörben tekintsük át a rákok kültakarójának szerkezetét:

A kültakaró

A rákok (így a garnélák) páncélzata alatt egy erős alapi membránon (membrana basalis) egyrétegű hengeres sejtekből álló sejtréteg (hypodermis) helyezkedik el. Tulajdonképpen ez a kültakaró. E sejtek terméke a kitin tartalmú kutikula réteg, melyet a hengeres sejtek a külvilág felé választanak ki. A kutikula tömegének jelentős része (kb. 40%-a) szerves molekulákból: fonalas fehérjékből, és hálózatos szerkezetű aminocukrokból (=kitin) áll. Ebbe a szerves vázba épülnek bele a szervetlen vegyületek, a kalcium és magnézium karbonátok. Az így létrejövő kitinpáncél külső vékony része többnyire erősen megkeményedik, de szelvények, ízek találkozásánál puha és rugalmas marad, lehetővé téve így a mozgást. A belső, de vastag rész szintén viszonylag lágy, itt találhatók a színsejtek (kromatofórok) is. Ehhez a külső vázhoz (exoskeleton) tapadnak végül is az állat vázizmai is hámsejtek közvetítésével.

A hengeres sejteket tartalmazó hámban mirigysejtek is találhatóak, melyek feladata, hogy vedlés előtt a régi páncél szervetlen vegyületeit visszaszívják a testbe, vedlés után pedig ugyanezeket visszapumpálják az új vázba. Más mirigysejtek olyan, emésztőenzimeket tartalmazó váladékot termelnek, mely a szervetlen sók páncélból való kioldását és a régi páncél leválását teszi lehetővé.

A vedlés folyamata

A vedlés három szakaszra bontható. Az első ún. proecdysis (ecdysis (gör.) =vedlés) szakaszban a rák befejezi a táplálkozást, nyugodt helyre vonul, nem is táplálkozik. Ilyenkor az emésztő-szervrendszer egy tápanyag tároló szervéből, a hepatopankreaszból szabadítja fel a szükséges energiaforrásokat. A hypodermis mirigysejtjei elkezdik termelni az emésztőenzimeket tartalmazó váladékukat, melynek hatására a páncélból elkezdenek kioldódni a szervetlen vegyületek. Ezt a már említett mirigysejtek az állat keringési rendszerébe pumpálják. A szervetlen karbonátok a hemolimfában (~vér) raktározódnak, vagy a gyomorban, vesekőhöz hasonló formátumban kicsapódnak. A proecdysis végén megkezdődik a az új kutikula fehérjéinek, kitin építőelemeinek termelése.

A vedlés második szakaszáman az ecdysisben a rák leveti régi páncélját. Garnéláknál rendszerint a fejtor hátulsó részén U vagy V-alakú rés keletkezik, amin az állat egyszerűen kibújik, mint egy hátulgombolós kabátból. Az új vázelemek szintézise ebben a fázisban fejeződik be, azonban a megszilárdulása még nem történik meg. A vedlés ebben a szakaszában a szervezet intenzív vízfelvétele ily módon lehetővé teszi, hogy az állat kifeszítse új kutikuláját, és így egy mérettel nagyobb kabátot szabjon magának. A még meg nem szilárdult páncél másik következménye, hogy a frissen vedlett állat igen csak védtelen. Páncélja puha, sérülékeny, ráadásul az izomtapadási helyek is rugalmasak még, ezért ezek a rákok még eléggé mozgáskorlátozottak is. 

A vedlés harmadik szakaszában, a metecdysisben történik az új váz megszilárdulása. Ilyenkor a szervezetben raktározott szervetlen sók visszakerülnek a kutikulába, továbbá az kutikula fehérjéi és kitin építőegységei is kapcsolódnak egymással, térhálós molekulaszerkezetet létrehozva. A szervezet vízfelvétele leáll, sőt vízleadás is történik, ezért az új páncél kicsit nagyobb lesz, mint az állat, így a növekedéshez még marad hely. A külső váz megszilárdulása után a rák táplálkozni kezd, feltölti tápanyagtároló szerveit.

A vedlés szabályozása

A vedlés hormonálisan szabályozott folyamat, mely nagymértékben függ a külső ingerektől is. Például a vízparaméterek változása bizonyos esetekben vedlést tud előidézni. A vedlési ciklusért két, ellentétesen ható hormon felelős. A vedlést az ekdizon (vedlési hormon) idézi elő. Az ekdizon hormon koncentrációja vedlés előtti napokban drasztikusan megnő, ami a régi páncél levetéséhez vezet, ezután pedig elősegíti az új páncél megszilárdulását. E hormon fejtor elülső részén, a kültakaró eredetű Y-szervben termelődik. E folyamatokat követően egy másik hormon, a juvenil (fiatalító) hormon lép akcióba, melynek elsődleges hatása az, hogy gátolja az ekdizon termelést, ezáltal megakadályozva a vedlést. A juvenil hormon a szemkocsányban található idegi eredetű hormontermelő szervből, a színusz-mirigyből szabadul fel. Ez a hormon valójában a szinusz mirigy közvetlen szomszédságában elhelyezkedő idegsejt csoportból, az X-szervből származik. 

A juvenil hormon hatását két egyszerű kísérlettel igazolták. Egyrészt, ha kiirtották a rákok X-szervét, akkor az állatok folyamatosan vedlettek. Másrészt, ha folyamatosan az X-szerv váladékával kezelték őket, akkor a vedlés nem következett be, a rákok nem növekedtek, törpék maradtak. Ezeket a kísérleteket elvégezték az Y-szervvel, illetve annak váladékával is, és ellentétes hatást tapasztaltak: az Y-szerv eltávolítása vedlés hiányát, míg az ekdizonnal való kezelés folyamatos vedlést idézett elő.

forrás: 
http://akvakertesz.hu/threads/a-vedles-nem-doegloett-csak-levetette-szoros-gunyajat.3370/
http://garnelaforum.hu/viewtopic.php?f=55&t=540